Tegnap történt valami, amiért úgy döntöttem, mégis belevágok. Figyelmeztetés? Akár az is lehet, hozzászoktam az érzéshez. Ilyenkor mindig nagyon erős érzelmi felindulásból cselekszem, azt teszem, amit a szívem és minden érzékszervem diktál: ez pedig jelen esetben az írás. Az ÉN történetemnek a megírása.
Nem akartam. Nem áll szándékomban „okoskodni”, sem „tanítani”, sem megváltani a világot. 30 éve élem az életem másképp, mint mások. Lassan szoktam hozzá a kétkedő pillantásokhoz, az elcsendesülő nevetésekhez, a fokozatosan eltűnő fecsegésekhez – a mély csendhez. Velem szemben az emberek nem tudnak „viselkedni”. Nehezen értik meg és fogadják el, hogy nem is kell. Azt szokták mondani, olyan bizsergető, csiklandozó, de olykor rettentően kellemetlen a közelemben lenni. Előfordul, hogy emberek kerülik a tekintetemet. Feszengnek és fészkelődnek a társaságomban. Vagy keresik a kapcsolatot velem, vagy egy idő után egyszerűen elkerülik. Hogy mi lehet ennek az oka? Az, hogy én kicsit másképp élem és látom a világot, mint mások. Egyedül érzem magam ebben? Igen, olykor rettenetesen magányosan. Viszont sokan vagyunk. Nagyon sokan… mi TÚLÉLŐK!
13 éves koromban kezdődött. Nem nevezném betegségnek, mert normális kamaszkori jelenségként indult: nővé váltam. A dolog ott lett izgalmassá, amikor kiderült, hogy valami nincs rendben a folyamat körül. Két év küzdelemmé és pokollá vált az életem ennek a jelenségnek köszönhetően. Ma sem tudják mi történt. Valami teljesen felborította a hormonháztartásomat és a szervezetemet, vagyis a „tisztulási folyamat” nem állt le. Hetekre tudták csak nagyon erős gyógyszerekkel elállítani, vagy mérsékelni a vérzésemet. Értetlenül álltak az orvosok körülöttem, mert a szervezetem gyakorlatilag a legerősebb vérzéscsillapítókra, gyógyszerekre, hormonkezelésre sem reagált. Végül ott álltak teljes tanácstalansággal az ágyam körül a kórházban, ahol már hosszú hetek óta feküdtem. Már jártányi erőm sem maradt. Épp valamilyen járvány ütötte fel a fejét a városban és teljes vesztegzár alá kerültünk, se ki, se be. Engem már felülni sem engedtek, de már nem is bírtam. Nem engedték fel hozzám az anyukámat. Emlékszem, összeszedtem minden erőmet. Felültem az ágyban, majd felálltam és elindultam. A többiek észre sem vették a kórteremben, az ajtó mellett állt az ágyam. Kimentem a folyosóra. Eltámolyogtam a lépcsőházi korlátig és megálltam a széles, magas lépcsősor tetején. Anyukám ott állt lent, a zárt üvegajtó mögött. A szemébe néztem, még láttam, ahogy elsápad, és éreztem, hogy kiszáll belőlem az erő. Csak annyi futott végig az agyamon, míg léptem egyet előre: ennyi volt… és elengedtem a korlátot, amikor elsötétült előttem a világ…
Megfogtak. Véletlenül. Egy nővér ment arra, akinek sosem szokott ott, akkor, abban az időben dolga lenni, csak arra tévedt. Az ágyamban tértem magamhoz, anyukám ott ült mellettem. Rettenetesen megijesztettem mindenkit, pedig nem ez volt a célom. Az orvosok egy végső, elkeseredett lépésre szánták el magukat: megműtenek. Addig már túl voltam az első vérátömlesztésen. Épphogy léteztem. A műtét kimenetele teljesen bizonytalan volt, nem ígértek semmi, csak vaktában ötleteltek. Én már vagy teljesen apatikusan reagáltam, vagy teljes hisztériával. Már nem akartam semmit, nem vágytam semmire, csak, hogy legyen vége. Teljesen mindegy volt, így, vagy úgy, de ki akartam már szállni. Érdekes érzés, amikor azt gondolod, hogy már nem bírod tovább, annyira fáj minden, kiszakad a lelked is, mégsem „engednek el”. Végig kell csinálnod. Megmentették az életemet. Kikerültem a kórházból… és ment minden tovább a maga útján.
Csak BENNEM, a lelkemben nem állt helyre az élet. Eleinte megpróbáltam úgy tenni, mint régen, amikor még „más” voltam. Az osztálytársaim ugyan kitörő örömmel fogadtak, de én nem tudtam megbocsátani nekik, hogy soha, senki egyetlen percre sem látogatott meg közülük bent a kórházban, sem otthon. Ők élték az akkor tinik gondtalan életét… nevetgélve, szerelmesen… a napi felelésekkel és dolgozatokkal küzdve… én pedig már nem találtam közöttük a helyemet.
15-16 évesen olyan mély depresszióba zuhantam, hogy több mint fél évig egyetlen szót sem szóltam, senkihez, az osztályban, és szinte sehol máshol. Rám zuhant egy áthatolhatatlan „üvegbúra” és képtelen voltam elviselni magam körül a „zajt”. Napokat töltöttem csendben, egyedül, vagy olvasgatva, verseket írogatva. A naplóm volt az egyetlen „barátom”, ami szerencsére azóta rég, nagyon rég elveszett. Oda igyekeztem mindent kiönteni magamból.
Teltek-múltak az évek, és a helyzet nem sokat javult. Megtanultam újra viselkedni, ahogyan elvárták tőlem. Felvettem hát az örök állarcot, felvarrtam a kötelező mosolyt és elindultam a magam útján. Nem mondom, hogy könnyű volt. Tragédiák és további nehézségek sorozata kísért az utamon. Valami viszont örökre és megingathatatlanul megváltozott bennem: az ÉLETHEZ való viszonyom. Vagyis talán mégsem. Azt gondolom inkább a halálhoz való viszonyom változott meg. Megszűnt bennem minden félelem. A saját életemet nem féltettem többé, nem úgy, ahogyan előtte.
Míg a kórházban végigzokogtam az éjjeleket a paplan alatt vinnyogva, az öklömmel a számban, nehogy felébresszem a szobatársaimat, csak azok a dolgok jártak a fejemben, amik még nem történtek meg velem. Szerelmes voltam, és a srácot nem érdekeltem. Engem viszont akkor csak az érdekelt, hogy valaki szeressen, úgy, ahogyan én őt, semmi más. Csak ez járt a fejemben: SZERETNI akarok és SZERETVE lenni! Egyszerűen nem maradt sem más érzés, sem más hiányérzet bennem. Felnéztem a sötétben az „égre”, a szobám plafonjára, és „veszekedtem” a teremtővel, akárki is legyen az: ÉN még nem is éltem igazán! Most MIÉRT kell ezt csinálni velem?! Mire jó ez az egész?! Miért fáj az élet ennyire?! Ki az, aki ezt el bírja viselni?! ÉN NEM akarom ezt!!! SZERETNI akarok!!! Ha EZT nem engeded, akkor csinálj, amit akarsz, nem érdekel! Felőlem meg is ölhetsz, ki a frásznak fogok hiányozni?! (Legfeljebb a szüleimnek, nagyon, de tőlük azt hiszem addigra már rég „elköszöntem” lélekben) Mit kívánhattam volna? Mire vágyhattam volna még akkor alig 14 évesen? Pénzre? Mégis minek? Ruhákra, cipőkre? Mindig szép ruháim voltak, de sosem foglalkoztam ezzel különösebben. Karrierre? Azt sem tudtam mi az! Két dolog volt csak: szerelmesnek lenni, megtalálni az igazit. A másik pedig, túlélni valahogy azt, hogy lehet, hogy soha nem lesz gyermekem. Most éld bele magad egy picit a helyzetbe: 14 évesen, amikor épphogy csak nővé váltál, közlik veled az orvosok, hogy lehet, hogy sosem lesz gyermeked! Mit tettél volna? Úgy őszintén?
Én ezt is csak tudomásul vettem, mint minden mást, ami akkoriban történt velem. Egy információ volt, egy a sok közül, számomra csak ennyi, hiszen még jóformán én is gyerek voltam. Mihez is kezdhettem volna akkor, ezzel a tudattal és ténnyel?
A történtek után többször kerültem krízishelyzetbe. Idegösszeomlás határára. Mégis kilábaltam valahogy, mert munkálkodott bennem, a „ha már nem érdekel mi lesz”, akkor legalább élvezzük is valamennyire a hátralevő időt. Így, ilyen „teljes elengedésben” éltem sok sok évet, amikor csak úgy ÉLVEZTEM, hogy vagyok. Gyakran teljesen céltalanul, szinte „öntudatlanul”, ösztönből és másokat megbotránkoztatva. Nagyokat nevetve és órákon keresztül tartó hisztériás rohamokkal.
Valami mégis irányított: a BIZONYÍTÁSI vágy, hogy nem hiába maradtam életben! Ez olyan mélyen lapult bennem, hogy hosszú évekig szinte fel sem fedeztem. Ez a makacsság töretlenül és megingathatatlanul vitt előre. Semmi sem állhatott az utamba, ha valamit el akartam érni. Megcsináltam, megküzdöttem érte, ha kellett, éveket vártam rá kitartón. Ráértem… hiszen kit érdekel már akkor, mikor lesz és hogyan vége.
Ma is emlékszem, hogy ez a betegségem előtt, vagy utána volt-e, arra már nem, de akkoriban történt, az osztálytársnőmmel ballagtunk hazafelé, és nevetgélve tervezgettük az életünket. Én vigyorogva meséltem neki: lesz egy kislányom, pont olyan szöszi lesz, mint én és Julcsinak fogják hívni.
Három gyermeket veszítettem el, míg 2012-ben megszületett a kicsi lányom. Júlia Anna a neve, és ő az én drága kis szöszkém. Csoda történt? Nem. Az égvilágon semmi csoda sem volt ebben. ÉN döntöttem arról, hogy ez így lesz, és nem érdekelt milyen úton-módon, az sem, hogy mikor. Tudtam, hogy majd egyszer ennek is eljön az ideje. ÉN elhatároztam, hogy lesz, hogy Ő lesz. Vártam rá és vágytam rá, minden energiámmal és teljes szívemmel.
Most 45 éves vagyok. Hogy mit értem el az életemben? Hogyan mérjük vajon ezt? Mivel? Mi a SIKER? Az, hogy túléltem? Hogy eddig mindent túléltem? Hogy van egy gyönyörű családom és egészséges vagyok? Azt gondolom igen! Az ÉN mércémmel mindenképp.
Hogy másoknak más a mércéjük? Igen, ez pontosan így is van. Mindenki a SAJÁT mércéjét használja az életében! Mit tudok még mesélni erről? Sokat, nagyon sokat. Ha szeretnéd, akkor folytatom a történetemet, megosztom veled a gondolataimat. Mert én szeretném, ha megismernéd általam a saját mércéidet és azt, amiért neked is érdemes élned és sikeresnek lenned.
